Az első állítás tavaly ősszel hatalmas, katartikus élmény volt : nagy-nagy sírás (a hiszti határán jártam), és nagy-nagy megkönnyebbülés, fel/megszabadulás. Az érzés ez volt, az eredmény az, amit előttetek elmondtam.
Elvárással érkeztem a múltkor :-(( ; ugyanezt az érzést vártam, sőt: receptet vártam dédanyámtól, nagymamámtól; azt, hogy majd ők megmondják/ megüzenik nekem, mit tegyek, mit ne tegyek. Most vigyorogtok, ugye, milyen sült bolond vagyok ?!
Váratlanul ért J. első kérdése, nem is értettem, a saját, felteendő kérdésemre koncentráltam, zavarba jöttem. (Másnapra már " készültem"- azóta csináltam egy nagy kartonra a bágua-térkép alapján egy tablófélét, minden területre fényképeket, kivágásokat, feliratokat tettem, nézem minden nap, és örömmel szemlélem, hogy mi fog megvalósulni 5 éven belül :-) .)
A szombat esti állítás. Az első másodperctől kezdve éreztem, hogy én ebben "benne vagyok", dolgom van vele. Teljesen tisztán jött, hogy az apát szeretem és szomorú vagyok. Nagyon hülyén éreztem magam, mert nem tudtam, mi ilyenkor a teendő. J. a terapeuta, mégsem kiabálhatok, hogy ' hé, kisapám, állíts már be, viszketek, oda kell mennem'. De alig bírtam a fenekemen megülni. A mező egyszerűen ... beszippantott. Nem féltem attól, hogy csak 'képzelem' az érzéseket, vagy az elme majma játszik velem, nem gondoltam, hogy azt hiszitek majd, hogy csak szerepelni vágyom: világosan éreztem, volt neve az érzéseknek, tudtam, hogy nem az enyémek, slussz. Aztán bátortalanul nyújtogattam a kezem, és innen már J. intézte a dolgokat :-).
Eszméletlen élmény volt :-))))))))))))))))))))))))).
Amikor hazamentem, csak gyertyát gyújtottam, megfürödtem, közben az Om mani padme hum-ot hallgattam, aztán csak feküdtem a sötétben. Úgy éreztem, hogy nyitott szívműtétet hajtottak végre rajtam, és kint felejtették a szívemet. Nem volt előtte semmi a megszokott páncélból, a bordák kosarából, és mégsem történt semmi 'baj'. Ott volt szabadon, védelem nélkül, de senki és semmi nem 'támadott'. Nagyon nyugodt, szelíd, csendes érzés volt.
Két állítás, amikben magamra ismertem. Az alkoholista férjtől való válás és az anya, aki egyedül neveli a lányát.
Nekünk csak az élettani mértékű kötelező konfliktusaink vannak a lányommal (mindjárt 18 éves) :-), és jobban boldogulok négy 16-18 évessel, mint egy 16-18 hónapos deddel. A barátnőivel együtt nyaralunk, jól kijövünk.
Hanem ... éreztem kényszert, de hamar rájöttem, hogy egyetlen szerepben tündökölhetek csupán: és ez az anyáé. Nem vagyok az apja, a barátnője, a korrepetítora. Az anyukája vagyok. Az a dolgom, hogy szeressem és támogassam. Semmi apa-figura nincs a képben, se nagyapa, se keresztapa, se mellettem látható partner, ez nem oké, tudom. Így időnként belecsúszok ebbe a mellékszerepbe- volt már, hogy fiúra rontottam rá :-), hogy velem kell kezet fognia és tőlem kell elkérnie A.-t, ha randizni akar. Nem volt jó, azt elmondhatom, de akkor csak így tudtam ...
A saját állításom. Érdeklődve figyeltem, ahogyan dédanyám nem érti, mi a bajom. Ahogyan nagymamám rajongva szereti nagyapámat, aki sokszor bántotta őt, de ez R.-t (a nagymamámat) nem érdekli. Azt tudtam, hogy ők ... dédanyám utálta nagyapámat, nem engedte meg, hogy elvegye nagymamámat, csak amikor már a második baba érkezett. Mindezzel együtt dédanyám volt a családfő (a férje, egy méntelep vezetője életében is: a tekintetes asszony mértékadó volt T.-n), amíg nagyapa 9 évig hadifogságban ( illetve az utolsó 4 évben " építőtáborban") volt, nagymamám pedig öt lánnyal, akik közül az egyik meghalt csecsemő korában, próbálja fenntartani magukat. Dédanyám a múlt század legelején elvált, azt válaszolta a kérdésekre, hogy "szerelmi okból", semmi többet; és eztán a dédapámmal élt házasságban :-).
Amikor beálltam a saját helyemre és meghajoltam előttük, az életük előtt, az nagyon jó érzés volt. Az is, hogy megengedték, hogy a saját utamat járjam. Jó volt visszanézni rájuk, de aztán arra menni, amerre én akarok. (Anyukánk halála után a húgom egyedül maradt, vissza akart költözni a szülői házba, és én vele akartam menni, hogy egy ideig ott legyek vele. Akkor voltam várandós A.-val. R. nagyanyó megfogott és megrázott azzal, hogy a férjem feleségül vett engem, mellette van a helyem, ő megy haza a húgommal és segít neki, nekem a saját családommal kell foglalkozni.)
Amikor hazaértem, elszállt minden erőm. 3 napig pizsamában szédelegtem itthon, nagyon szomorú és erőtlen és lehangolt voltam. 4 adag gesztenyepürét ettem meg egy nap :-), bámultam befelé, magamba, és nem éreztem, hogy jól lennék.
Nem kaptam receptet, csak azt, hogy menjek a saját utamon. Pedig azt vártam, hogy valamelyikőjük elmondja, hogy "végy egy férfit, két kiló felnézést a férfira", stb.). Nem esett jól, hogy csak úgy hagynak élni :-P.
Pedig egyébként nem vagyok túl konformista. Másképpen: fütyülök arra, ki mit mond, úgy élek, ahogy nekem tetszik. Alig van valakim (rokonságom), csak a lányomról kell gondoskodom- cserébe rólam sem gondoskodik senki. Isten korrekt. Olyan szabad vagyok, hogy néha azt gondolom, süthetem ezt a nagy szabadságot. A harmóniát szeretném, nem a mindenek feletti szabadságot, már nem vagyok olyan vad, mint régebben. Erre mit mondanak a nagymamák: megengedjük, hogy a saját életedet éld, a saját utadat járd.
Hát, köszönöm nekik!
Azt csak én tudhatom, senki más, mi az én utam. |